Ki nem mondott elvárások
Izgalmas pillanat volt, amikor 18 lettem. Kirepültem az iskolából, leérettségiztem és fogalmam sem volt, mit kéne most csinálnom. Gyakorlatilag akkor lettem úgy igazán kamasz. Olyan dolgokat csináltam, mint a kamaszok szoktak. Korábban nem volt erre módom, de amikor papíron is felnőtt lettem és a magam ura, akkor úgy éreztem jogom van néha kirúgni a hámból, élvezni az életet, értelmetlen dolgokat csinálni.
18 évesen az ember ismerkedik az élettel. Kóstolgatja, amit a “nagyok” csinálnak, de ő még igazán nem “nagy”. Inkább nagyméretű gyerek. És tanácstalan.
Az iskola ad egy keretet az életnek, de az érettségivel ennek vége. Mint sokan a korosztályomból, én is megélhettem, milyen az, amikor nem vesznek fel. 1995-ben még csak 1 helyre lehetett felvételizni, és nagyon sokan jutottunk 1 helyre.
Naívan úgy gondoltam, hogy amit az iskolában tanulok, a jó jegyek, meg az 1 évnyi felvételi előkészítőre járás elég a felvételihez. Nem volt elég. Pedig hiába volt kevesebb tapasztalatom, hiányos tudásom, el tudtam volna végezni a főiskolát, aztán kisétáltam volna a kapuin egy ének-zene tanári diplomával a kezemben.
Az iskola újabb kereteket adott volna az életemnek, tanulás-feladatok-kötelezettségek. Akkor fogalmam sem volt, mihez kezdjek, nem volt B-tervem.
Nem bánom. Aki keretek között éli az életét, aki nem kerül mélyvízbe, az egész életére a keretek között is marad: iskola - másik iskola - munka - családalapítás - munka. Úgy telik el az élete, hogy keretek között kell élnie, léteznie, önállótlanul. Mindig van valaki felette, aki fogja a kezét, aki megmondja, mit kell tennie.
Hát én nagyon örülök, hogy nem tudtam beállni a sorba. Utólag is köszönöm a felvételi bizottságnak, hogy azokat vették fel, akik felkészültebbek voltak, vagy jobb kapcsolatokkal rendelkeztek. Ők beállhattak a sorba, én pedig kaptam egy lehetőséget arra, hogy felnőjjek és örökre elszakadjak a sorból.
Időbe telt, amíg megtanultam, hogy nekem nem kell visszaállnom a “rendszerbe”, hanem a magam útját kell megépítenem, leasztfaltoznom és járnom rajta, de ez az én utam lesz és nem másoké!
Olyan társadalmi közegekben élünk, amik megadják számunkra az útmutatót az élethez, nekünk csak követni kell. Ilyen elvárások mozgatják az életed döntéseit. Persze te hozod meg őket, de gyakorlatilag mégis mások elvárásai alapján vacillálsz. Hányszor kapsz értetlen pillantásokat, amikor nem állsz be a sorba? Gondolj bele, hány 30-as nő vívódik amiatt, mert még nem alapított családot. Talán azt mondja, ő nem is szeretne, mégis mindenki ezzel nyaggatja, és ez állandó problémát okoz számára. Hány korombélinek okoz lelki törést, hogy nem szerzett diplomát, pedig ő szeretett volna, csak nem volt esélye bejutni az egyetemre? Pár év múlva pedig már mindenkit felvettek, legfeljebb fizetni kellett érte. Sok embert ismerek, aki így jutott végül diplomához, de örökre tüske maradt benne, hogy őt csak fizetősre vették fel. Mert az akkori közvélekedés szerint a fizetős szakra csak a fel nem vett “bénák” mennek tanulni… (most már persze mindez a múlté, de vajon hány emberben maradt ott ennek a ki nem mondott elvárásnak a tüskéje örökre?)
